Sárospatakon nőttem fel, és gyerekként valószínűleg senki nem gondolta volna – én a legkevésbé –, hogy egyszer a siketsport határozza meg az életem jelentős részét.

Nyolcéves koromban kezdett romlani a hallásom. Ennek ellenére zongoráztam, furulyáztam, énekkaros voltam, sok éven át néptáncoltam. Közben egyre rosszabbul hallottam, de sokáig inkább rejtegettem ezt. A hallókészüléket sem akartam viselni, mert akkor még azt éreztem, hogy ettől kevesebb vagyok másoknál.

Húszéves korom körül aztán megismertem más siket fiatalokat és a jelnyelvet. Kinyílt előttem egy új világ. Rájöttem, hogy nem nekem kell folyamatosan alkalmazkodnom egy olyan világhoz, ahol nem hallok mindent. Van egy közösség, ahol egyszerűen értem a többieket, és ők is megértenek engem. Talán akkor kezdtem igazán elfogadni azt is, aki vagyok. 

A sport pedig szépen lassan az életem egyik főszereplője lett.

Röplabdáztam, futottam, fociztam, de igazán a tájfutás fogott meg. Az első próbálkozásomnál még sikerült teljesen eltévednem az erdőben, de talán pont ez adott kellő motívációt hogy komolyabban vegyem ezt a sportot. 🙂 Három évvel később világbajnoki ezüstérmes lettem középtávon a siketek között, majd 2009-ben a tajpeji Siketlimpián 4. helyezést értem el sprinten. 

2011-ben megszületett Dávid, de az anyasággal a versenysportnak még korántsem lett vége. Folytattam a tájfutást, és 2013-ban a szófiai Siketlimpián még rajthoz álltam. És bár sikerült pontszerző helyen végeznem középtávon, úgy éreztem, más kihívások után kell néznem. Elbúcsúztam a versenyszerű tájfutástól – de a sport életem része maradt. 🙂

A hosszútáv-futásba szerettem bele: egymásután jöttek a félmaratonok, majd 2015-ben az első maratonom. 2016-ban megszületett Ádám, de a futásról eszem ágában sem volt lemondani. 🙂 A Hekki Kft. támogatásával kaptam egy THULE Urban Glide futóbabakocsit, így Ádám hamar az edzőtársam lett. Abban is bíztam, hogy ezzel talán más siket szülőknek is kedvet csinálok a közös sportoláshoz. Végül nemcsak edzettünk együtt: rengeteg versenyen vettünk részt, még a Kékesre is felfutottunk, de a közös maraton sem maradhatott el.

2013-ban a sportolói szerep mellé egy új is társult: az MHSSZ felügyelőbizottságának tagja lettem. Később elnökségi tagként, majd alelnökként folytattam. Az évek során világ- és Európa-bajnokságokon, nyári és téli Siketlimpiákon vettem részt a magyar válogatott delegáltjaként és csapatvezetőjeként – és ez a mai napig része az életemnek. Nemzetközi sportkongresszusokon is rendszeresen képviselem Magyarországot.

Közben egy másik szál is elindult az életemben. Bekapcsolódtam a JEL Alapítvány munkájába, ahol elvégeztem a mentorszülő-képzést, és jelnyelvi trénerként is dolgozni kezdtem. Különösen szeretem, amikor iskolákban és intézményekben tartunk szemléletformáló programokat. Egy igazán egyedi módszerrel mutatjuk meg a siketek világát, a kommunikációnkat, és azt, hogyan kerülhet közelebb egymáshoz a siket és a halló világ.

A két terület azóta is párhuzamosan van jelen az életemben: az egyik oldalon a versenysport és a válogatottak, a másikon a szemléletformálás, a családok és a közösség. Közben táborokat, ifjúsági programokat és közösségi kezdeményezéseket is szerveztem, és sokat írtam. A blogomon a hallássérülésről, a sportról, az anyaságról és olyan hétköznapi helyzetekről meséltem, amelyekről szerintem érdemes beszélni.

2024-ben egy különösen nagy feladatot vállaltam: Sátoraljaújhelyen én voltam a siketek MTB világbajnokságának főszervezője. Hatalmas munka volt, és a mai napig az egyik olyan eredményem, amelyre a legbüszkébb vagyok.

Talán nem véletlen, hogy ezekből a különböző tapasztalatokból végül valami saját is megszületett. Egyre inkább azt éreztem, hogy a versenysport mellett azokhoz a gyerekekhez és fiatalokhoz is szeretném eljuttatni a sportot, akikhez a lehetőségek még nem jutottak el. Közösséget építeni, szemléletet formálni, és közelebb hozni egymáshoz a siket, nagyothalló és halló embereket. 

Így született meg 2025-ben a Sportból JELes Alapítvány.

Valahol mindig is két világ között éltem. Hallók között nőttem fel, később a siket közösségben találtam igazán magamra. Ma már ezt nem ellentmondásnak érzem, hanem lehetőségnek.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztam: „Igyekszem hídként működni a hallók és a siketek világa között.” Ez ma is igaz.

És hogy mi hajt? Valószínűleg ugyanaz, amit sok évvel ezelőtt életfilozófiámként mondtam: „Mindent lehet, csak akarni kell.” Azóta azért megtanultam, hogy néha az akarás mellé kell egy jó csapat, rengeteg munka, némi őrültség – és időnként egy B terv is.

De a lényeg nem változott. Mindig van egy következő cél.